Vilnius

Hát eljutottam eddig a pillanatig és az elhatározásig is: pár szót elmondani arról, milyen is volt Vilniusban. Lassanként ez már oly rég volt (most március eleje van), hogy az emlékek felidézése mondhatni kétséges, de azért teszek egy próbát...

2012. február 6., hétfő (Tallinn - Vilnius)

Alig jöttem meg Londonból tehát, és újra útra kellett kelni. Volt olyan dolog, amit ki se raktam a bőröndből, hisz újra csak elő kellett volna rángatni valamelyik szekrényből. A reptérre kijutva már rögtön a bár felé vettem az irányt a biztonsági ellenőrzés után, úgy látszik ez már egy pavlovi reflex, vagy ilyesmi. Mindenesetre mindig szomjas leszek... Ezúttal egy Saku Legend nevű sörrel kötöttem közelebbi barátságot, ilyet még sehol nem láttam. Kellemes íze volt, bővebben itt olvashattok róla a másik blogban.

Fúj a szél...

Ezúttal az Estonian Air-el repültem, s hála az égnek közvetlen járat volt. (Visszafelé már nem voltam ilyen szerencsés.) Az út Vilniusba elég rövid, alig olvastam pár oldalt, és már le is szálltunk. Ha múltkor azt írtam a rigai reptérre, hogy kissé buszpályaudvar jellege van, akkor ez itt Vilniusban még hatványozottabban érvényes, semmi nem utal vagy mutat arra, hogy ez a helyszín egy nemzetközi repülőtér lenne.

A litván honvédelmi minisztérium gondoskodásának hála nem kellett taxit keresgélnem, az előzetes hírek szerint a szállításunk az ő jóidulatukból meg volt oldva. Mondjuk a kiskatonánál egy darab papír sem volt, amiből ki lehetett volna találni, hogy milyen rendezvényre várja a népeket, de azért hamar szót értettünk, s kiderült, hogy rám vár. A szállodáig jó sokat kellett autóznunk, a szálloda maga a Vilnius-t kettészelő Vilni folyó partján (erről kapta a város a nevét) helyezkedett el, a történelmi belvárossal tulajdonképpen átellenben.

A szálloda

Elfoglaltam a szobát, beszéltem mindenkivel Skype-on, aztán úgy döntöttem, hogy nem ártana valamit enni. A szobában volt net, így gyorsan megnéztem, hogy mi van a közelben, s elindultam az Alaus Namai felé, amit később nem bántam meg. Kicsit ódzkodtam elhagyni a szállodát, mert odakint -19 fok volt, a folyók közelében meg valahogy mindig hidegebb van. A folyó szinte teljesen be volt fagyva, helyenként voltak csak a jégen vizesebb foltok, rámenni ezért tán nem lett volna ildomos.

Ahhoz, hogy az étteremhez eljussak, ráadáusl a folyón át is kellett kelni. Szerencsére a túloldalon már csak párszáz métert kellett megtenni, így azért nem fagytam teljesen szét, de tán mondanom sem kell, hogy megkönnyebbülés volt belépni a fűtött helyiségbe.

Sok hely nem volt, a jelek szerint a környékbeli fiatalság kedvenc szórakozóhelyére csöppentem be. Az étlapon lévő információk szerint többnyire hajnalig nyitva voltak. Igazából azért választottam ezt a helyet, mert a neten lévő étlap szerint volt egészben sült csülök, s most is csorog a nyálam, ha eszembe jut. Az itallapon nagyon sok féle csapolt sör volt (a hely neve sörházat jelent egyébként), az ilyen irányú tapasztalatokról a fenti linken olvashattok. A csülök maga szép nagy darab volt, amit végül kihoztak nekem, alig tudtam vele megbírkózni, s végül nem is bírtam teljesen megenni. Adtak hozzá párolt káposztát, krumplit és tormát is...

Csak egy sört iszogattam el a vacsorához, mert visszatérve a szállodába még várt némi munka, az a hét sem volt egy könnyű időszak ebből a szempontból. Igazából Londonban és itt is azzal töltöttem az éjszakáimat, hogy a közben "elmaradó" dolgokat csinálgassam. Nem egészséges dolog ez így, de mit lehet tenni. Végül olyan két óra körül bírtam lefeküdni...


2012. február 7., kedd  (Vilnius)

Hú, de nehéz volt felkelni. A reggeli türhető volt, s utána megpróbáltam felkutatni a regisztrációt. Igazából már előző este kellett volna, de a recepción nem sokat tudtak ebben segíteni, fogalmuk sem volt, hol ücsörögnek a kollégák. A hallban nem voltak, s az egész szállodát meg nem kívántam felkutatni, úgy gondoltam ráér ez másnap is. Még jó, hogy nem vesződtem vele előző este, eléggé el voltak dugva egy kisebb teremben.

Az ülésen több mint százan voltunk, köztük öten magyarok velem együtt, a világ négy pontjáról. A szünetekben aztán alkalmunk nyílt egy kicsit beszélgetni is, elmesélni ki mivel foglalkozik. Nekem el kellett kapnom a hét folyamán két embert is, egy angolt meg egy észtet munkaügyben, az utóbbi volt a nehezebb feladat. Amerikában dolgozik, s előre megbeszéltük, hogy majd itt összefutunk, de könnyebb lett volna Houdini-vel összefutni, ez a srác is kész "szabaduló művész" volt...

Ebédidőben kimentem egy kicsit csavarogni a "friss" levegőre (csak -16 volt, sütött a nap), nem voltam éhes. Meg különben is az a hír járta, hogy estére visznek minket valahová a litván szervezők, így csak csipegettem valamit napközben, nehogy megszóljanak este, ha nem eszek semmit. Még ez a nap volt a legtöményebb munkailag, mindenki jól lefáradt a végére. Az esti program előtt kaptunk egy fél órát átöltözni, utána már lent kellett várnunk a hallban.

Jól kivittek minket a város szélére, igazából nem is étteremnek látszott csupán a hely, olyan volt az egész, mint egy szabadidős komplexum, amit időnként kiadnak rendezvények céljára is. A litvánok alaposan kitettek magukért, olyan bőséges kínálat volt, amit még eddig sehol nem láttam, egyszerűen lehetetlenség volt mindent végigkóstolni, a mennyiségről nem is beszélve.

Volt zene is, egy egyenruhába bújtatott dixieland zenekar muzsikált, de van egy olyan érzésem, hogy ők valójában nem voltak katonák. Aznap Vilniusból sokat nem láttam, de reméltem, hogy másnap majd több idő lesz...

Ilyen képek lógtak a falakon...

Itt régen alkoholtartalmú italok is készülhettek

Utána ugyanúgy buszokkal vittek vissza minket a szállodába, és menetközben összefutottam Roberttel is. Ő egy '60-as éveit taposó lengyel fickó, aki szintén Notfolkban dolgozik, és a fő területe a kiválósági központok felügyelete. Remek ötlettel állt elő, menjünk el másnap közösen vacsorázni. Titkon reméltem, hogy szerdán korán befejezem a melót, és korán lefekszem, de úgy látszik ez nem fog összejönni. Mert a munka csak jött Tallinnból, mire visszaérkeztem a szállodába kedden, várt az újabb adag. Újabb pihentető éjszaka jött...

A székesegyház, no persze zárva...

2012. február 8., szerda  (Vilnius)

Valamikor kettő után feküdtem le, reggeli közben alig bírtam figyelni Robertre. Közben azt ecsetelte, hogy nagyjából mostanra tért magához az időzóna ugrástól, de azért ez nem zavarta meg abban, hogy pár dolgot össze ne keverjen az asztalnál. Úgy látszik az átállás még nem tökéletes...

Ez a nap munkailag már nem volt olyan élvezetes, de legalább az egyik találkozót sikerült lebonyolítanom, amit a konferencián kívül beterveztem. Robert azzal is kacérkodott reggel, hogy inkább egy közös ebédet hozzunk össze a kiválósági központos kollégákkal, de abból végül nem lett semmi. Az ebédidőt megint barangolásra használtam fel, körülnéztem a közeli bevásárló központban. Semmi újdonság nem volt ott, ugyanazokat a dolgokat lehet ott is kapni, mint bárhol másutt. Nórinak láttam egy egész jó kis felakasztós-mászós kötéllétrát a játékboltban, de az kissé nagy lett volna a bőröndömhöz képest, nem beszélve a súlyáról...

Maradt hát az esti vacsora, s ez megint előrevetítette, hogy aznap se lesz nekem sok alvás. Ezúttal a belvárosba sétáltunk el, de a sötét miatt sajnos nem látszott semmi a városból, illetve az épületekből. Gondolkodtam rajta, hogy megterhelem ezt a posztot egy kis városismertetővel is, de azt hiszem várok vele mindadig, amíg nem tudom kellő mennyiségű személyes élménnyel is fűszerezni. Sajnos ez a hét nem erről szólt, igazából az ülés lehetett volna akár a Holdon is.

Az étterem utcája...

A Forto Dvaras nevű étteremben foglaltak a kollégák helyet, annak is az alagsorában. Ez egy hagyományos litván étterem, a linken bőven írok róla a másik blogban, akit esetleg érdekel. A társaság elég sokszínű volt: voltunk ketten magyarok és lengyelek, egy norvég csajszi, egy spanyol és egy francia srác. Én a magam részéről kipróbáltam két sört, no meg a helyi specialitást, a zeppelint. (Ettem levest és desszertet is, de az nem oly érdekes... Bár a leves cipóban volt.) Ez a zeppelin a nevéhez méltó alakú krumpligombóc, általában hússal megtöltve. A tésztája kicsit lágy, knédliszerű, és változatos szószókkal adják, én például hagymás-tejfölössel ettem...

A Švyturys Baltijos norvég héttérrel...

Ez a cipó rejti a gombás-csirkés krémlevest

Ez a zeppelin...

Oly nagyon azért nem különleges ez az étel, mint amennyire a marketingje, de meg lehet azért enni... Jó sokáig eldumáltuk az időt, de nem bántam, ilyenkor mindig érdekes dolgokat meg lehet tudni a többiek országairól. A norvég nőci egyébként egy elég fura kiválósági központból jött. A norvégok nem szokványos témába vágtak bele, a cégnek a neve "Centre of Excellence for Cold Weather Operations" (Hadműveletek hideg időjárásban vagy ilyesmi). Döbbenetes, hogy azt gondolták, erre lesz nemzetközi kereslet, hát nincs is. Jelenleg csak norvégok dolgoznak ott. No persze náluk ez a "cold" (hideg) elég extrém hideget jelent, a csajszi nagy büszkén mesélte, hogy a helikopteres mentőakcióikat pár hete -40 fok alatti időben csinálták. Lelkük rajta...

A szállodába ennek megfelelően megint elég későn értünk vissza, s ismét volt még mit csinálni...

2012. február 9., csütörtök  (Vilnius)

A konferencia utolsó napja volt aznap. Végre sikerült elkapnom az észt kollégát az egyik szünetben, már azt hittem, sose sikerül. Nyugis nap volt szerencsére, néhány meglepő előadással, lesz velük bajom bőven a következő hónapokban... Úgy gondoltam, hogy aznap este korán le fogok feküdni, de hamar realizálnom kellett, hogy ez aznap sem fog összejönni, néhány magyar kolléga aznap szeretett volna kiruccanni egy vacsora erejéig. Természetesen ebből sem lehetett kimaradni, de nem is akartam.

Sokféle sört csapolnak itt...

Ha már így alakult, azt javasoltam, hogy induljunk el az Alaus Namai felé, messzire nem volt sok kedvem kirándulni. Szerencsére hajlottak rá, így aznap is ott vacsoráztam. Most sült kacsát ettem, csülköt az egyik kolléga evett, de ő be is termelte az egészet, csak néztem. Sokkal nagyobb tömeg volt most, mint hétfő este, alig volt egy szabad asztal. Egy óra múlva kiderült, hogy mire a nagy érdeklődés, kosármeccs volt a tévében. Errefelé a kosárlabda nemzeti ügy, majdhogynem a vallással vetekszik. A tévén a hangerőt felnyomták csutkára, némelyek szurkoltak is, így a beszélgetésnek itt befellegzett. Miután megittuk a második sört, szépen vissza is mentünk a szállodába.

Leültünk még a hall bárjában beszélgetni egy másfél órát, de ott én már csak teát ittam, hátra volt még a munka, meg a pakolás is... Aznap azért egész hamar ágyba kerültem, éjfél felé már durmoltam is.

2012. február 10., péntek  (Vilnius - Riga - Tallinn)

Szerencsére a reptérre is kivittek, nem kellett taxival bajlódni. (Állítólag nem is lett volna egyszerű, hétközben épp taxis sztrájk volt Vilniusban...) A reptér indulási oldala sem mutat túl sok reptér jelleget, valószínűbbnek tűnt, hogy busszal megyünk tovább, de végül csak beállt egy légcsavaros Air Baltic gép a betonra. Továbbra sem alakult ki túl jó véleményem erről a társaságról, magamtól sose foglalnék náluk jegyet. Szerencsére ezúttal nem hagyták el a csomagomat Rigában....

Hát ilyen volt első (remélem nem utolsó) látogatásom Vilniusban, remélem legközelebb a városra magára is lesz egy kis idő... (Hah, majdnem három hétig készült ez a pár oldal...)